Feldebrő

A feldebrői Szent Márton templom egyedülálló építményt rejt magában: egy párját ritkító 11. századi centrális templom maradványai és a vele egykorú, teljes épségében és szépségében megmaradt, 12. századi freskókkal díszített altemplomot. A templomot a 11. század első harmadában az Aba-nemzetség előkelő tagja építtette sírtemplomnak, valószínűleg maga Aba Sámuel. Egyes kutatók szerint a szentként tisztelt személy sírja az ő első sírhelye volt, miután meggyilkolták a vesztes ménfői csata után 1044-ben (valószínűleg Füzesabonynál). Ezt a sírt a monostor lakói gondozták. A Képes Krónika így ír erről: "néhány esztendő múlva kiásták a sírból: szemfödelét és ruháit romlatlanul találták, sebhelyei begyógyultak. Akkor eltemették őt saját monostorába, Sárott [Abasáron]."

A román kori, bizánci stílusú templom öthajós centrális épület volt, minden oldalán félköríves szentéllyel. A kelet–nyugati tengelyén szimmetrikus épület közepén torony helyezkedett el. Ezt az elrendezést mutatják a falakból előkerült oszlopkötegek, majd a később megtalált keresztívek. Az ívek fölötti záró falszakasz, amely jelzi a magasságot és a lefedés módját is, szintén előkerült. A nyugati apszis sarkaival szemben két oszloprészletet, míg a középső négyzet sarkain egy-egy négyszögletes pillér maradványait láthatjuk. Tudatos építészeti eszközökkel az oszlopokat, a pilléreket úgy helyezték el, a belső teret úgy tagolták, hogy a belépő pillantását az oltár felé vezessék.

Az altemplom fő része egy pillérköteg sorral elválasztott hosszú kéthajós csarnok. A pillérek törzsét nyolckaréjos köteg alkotja. A pillérek vállban a legkeskenyebbek, a váll felett nehézkes pillérfő kialakításával. A jobb szélső píllérköteg fejezetét palmettasor díszíti. A középső pillér lábazata faragott, a többié sima, befejezetlen hatású. A pillérek tulajdonképpen dongaboltozatot tartanak, de ezeket a harántdongák fiókboltozatként tagolják, s így akár keresztboltozatról is beszélhetünk. A hajóhoz kelet felől tágas félköríves apszis kapcsolódik, ennek boltozatát a csatlakozási vonalakban álló oszlop tartja. Ez az oszlop eredetileg nem ide készült, a fűrészes akantuszos faragványok bizáncias jellege Szent István kori eredetét mutatja, a szükségesnél magasabb oszlopot leásva állították be jelenlegi helyére. A szentéllyel szemben, pillérköteggel elválasztott kettősívű nyílás, a szentélyhez képest kissé ferde tengelyű dongaboltozatos térbe, a kriptába csatlakozik.

Az altemplom eredetileg is festett volt, de a ma látható képek azonban körülbelül száz évvel későbbiek. A töredékességükben is gazdag falképek bizáncias jellege ellenére is inkább a bizánci hatású itáliai példákhoz igazodnak. A boltozatokon a falfestés a pillérek fejezetéig, az oldalfalakon is kb. ezen magasságig terjedhetett. Festés díszítette a lunettákat és az ablakbélleteket is. A kriptának csak a bejárati fala volt festéssel díszített. A harcos szentek festése, szuggesztivitásuk miatt a római katakombák festésének stílusjegyeire emlékeztet. A kutatók véleménye szerint a falképegyüttes a gótika idején már erősen sérült, hiányos lehetett.

A templomot még a 12-13. századokban valamikor átalakították (legkésőbb a tatárjárás után). Az eredetileg öthajós teret három hajóssá szűkítették. Az altemplom és a felette lévő emelt szentély is teljes szélességében megmaradt; az eredetileg centrális templom hosszhajós kereszt alakú épületté vált. A nyugati fal sarkain két tornyot építettek, az altemplom bejárata átkerült a déli oldalra. A templomból idővel plébániatemplom lett. 1242-ben Feldebrő az Aba nembéli Debrői család birtoka volt, valószínűleg ők voltak a templom kegyúrjai is. A templom körül csak az átépítés után kezdtek temetkezni a falu lakói. A temetőt és templomot 7-8 méter széles, 3-4 éter mély árokkal vették körül védelmi célokból.

A 13. század elején két írott forrás (Váradi Regestrum - 1219, 1221) említi Debrő monostorát és eklézsiáját "Nogud iobagio monasterii Debrev", "...Michaelem iobagionem ecdesie Debruensis". A monostorról más forrás nem ismert, a rendtörténetek sem említik. Az 1977-es feltárás során előkerült egy épület sarka, amit a 12-13. századi védelmi árok és később a 15. századi kerítőfal átvágott, tehát akkor már rom volt (ásatási rajz - galéria). Egy bronzolvasztó kemencét is feltártak, ami az előkerült III. Béla kori (1172–1196) pénzérme szerint a 12. században működött, ezt az árokkal szintén átvágták.

A 14-15. századi átalakítás a templom hosszházas átépítését jelentette. Centrális terének megszüntetésével az altemplom szélső boltszakaszai is fölöslegessé váltak, az ide vezető eredeti lejáratokkal együtt. A sírkamra megközelítésére új lépcsőt nyitottak a hajóból. Ezzel a sírkamra elvesztette rejtett jellegét. A Grassalkovich kori barokk átépítéskor ezt is megszüntették és az altemplom feledésbe merült, félig-meddig betemetve várt a felfedezésre. Erre 1897-ben Gerecze Péter vezetésével került sor. A templomot védelmi jelleggel 70-80 cm széles kőfallal vették körül. Az 1332-37-es pápai tizedlajstrom alapján a plábániatemplom Szent Kereszt tiszteletére volt szentelve (Győrffy György). Feltételezve, hogy alapítása óta ezt a titulust viselte, a templom már 1018 után megépülhetett, mert Szent István király ebben az évben kapott Szent Kereszt-ereklyét. A templom egységes fehér vakolatot kapott, melyen festmények is voltak.

A falu és a templom Eger 1552-es ostromakor pusztult el, a lakosok elmenekültek. A török kiűzése után, 1696-ban a plébániák összeírása még nem említi a templomot. A templomot valamennyire rendbe hozták 1700-ra, amikoris újraszentelték. 1720 körül pártfogója Szent Márton. Az 1730-as évek elején már jól felszerelt szentegyházként említik. XIV. Benedek pápa 1744-ben búcsút engedélyezett annak, aki a templomot vagy kápolnáját meglátogatta. 1749-től Grassalkovich I. Antal költségén alakult ki a mai barokk (harmadik) templom. A barokk kori átépítéskor az altemplom északi és déli végfalait szinte teljesen elbontották. Ugyanakkor a felső templomba épített oszlopok terhelése miatt az altemplomba két támasztópillért építettek utólag - ezek közül az északin egy bevésett kőfaragójel és az 1769 évszám látható -, melyek mögött ma is meghúzódik a kora középkori falazat, rajta a vakolatréteggel és esetleg falképmaradványokkal.

Az 1780-as évek elejére a templom életveszélyes állapotba került. Az ok: a negyven évvel korábbi átépítéskor eltávolították a 11. századi építmény két középső pillérsorát. Az oldalfalakat is magasították, és az egész templomot átívelő boltozatot építettek rájuk, ennek súlyától repedezni kezdtek a kifelé dőlő falak. Az 1877-es alesperesi jelentés szerint a falak ismét repedezettek, különösen a kórus körül, a sekrestyét újra kell zsindelyezni.

1865-ben Henszlmann Imre fedezte fel a közönség elől elzárt kripta (plébánosi temetkezőhely) építészeti különlegességeit és adott hírt róluk – ma ez az altemplom középső szakasza –, a kutatók a látható részek alapján lázasan keresni kezdték a megoldást a megfogalmazódó problémákra. Az első ásatást 1897-ben Gerecze Péter végezte. Néhány évvel előtte vonóvassal összehúzták a teherhordó falakat. Kihordták a törmeléket és az újkori temetkezések maradványait, ekkor találták meg az altemplom eredeti padlásszintjét és egy fonatos díszítésű faragott kőtöredéket.

1925-ben földrengésben sérült meg a templom. Ekkor a Lux Kálmán és Szőnyi Ottó vezetésével elindított ásatás elérte célját, az altemplom teljes feltárását, sőt az északi fal vakolatának leverése után kiderült: a barokknak látszó falat jórészt egy román kori főfal alkotja. Ez pedig egy régebbi épület hatalmas oszlopkötegei közé épült. Még fontosabb volt az a felfedezés, hogy ezek az oszlopkötegek szoros összefüggést mutatnak az altemplom oszlopaival.

Lux Kálmán 1936-os ásatása nyomán véglegesen feltárták és helyreállították az altemplomot. Az 1942-es helyreállításkor előkerült egy 11. századi főpásztori bot, és ekkor fedezték fel a templom körüli temetőt is. A legrészletesebb kutatómunkát 1972- 1982 között Kovalovszki Júlia régésznő végezte. A végleges felújítás Erdei Ferenc terve alapján készült. A helyreállított templomot 1983-ban adták át. Az 1990-es években az altemplom falképeit restaurálták.