Lipótvár

Érsekújvár 1663-as elvesztése után a keresztény csapatok 1664. aug. 1-én Szentgotthárdnál legyőzték Köprülü Ahmed török nagyvezér csapatait. A vasvári béke a törökök kezén hagyta Érsekújvárt, de engedélyezte egy új vár felépítését. Ez lett Lipótvár. Szerepe szerint ellensúlyoznia kellett az érsekújvári törököket és le kellett zárnia a Vág völgyét a portyáik előtt.

A felépítendő várat az 1665. febr. 6-án lefolytatott tárgyalás szerint Galgócnál, a Vág jobb partján kell felépíteni, és a régebbi véghelyeket, Semptét, Gutát, Sellyét, Nyitrát, Lévát és Füleket meg kell erősíteni. A terület nagyrészének birtokosa gróf Forgách Ádám volt, tőle kellett megszerezni. Forgách először tiltakozott, majd később eladta a területet. A felépítendő várnál kikötötték, hogy kőből kell épülnie. A tervezési minta az itáliai Palma Nuova erődvárosa volt.

A munkálatok már 1665 késő tavaszán megkezdődtek a Nyitrát és Lévát visszafoglaló Jean-Louis Raduit de Souches táborszernagy felügyelete alatt. Augspurger hadmérnök jelentése szerint ekkor 1200 munkás dolgozott a váron. De Souches a nyáron jelentette Lipót császárnak, hogy az erőd kápolnája készen áll, eljött az ideje az alapkő letételnek. 1665. augusztus 8-tól lett hivatalosan Lipótvár az addigi "Neue Festung an der Waag" elnevezés helyett.

Egy 1668. december 29-én kelt jelentésből jól látszik, hogy a vár még korántsem volt kész. Eddig csak az alapozással, az árok kiásásával és a contrascarpa építésével voltak elfoglalva, de azt sem végezték el teljesen, mivel mindössze másfél bástya és egy kurtina alapozása készült el, ismeretlen magasságú felmenő falakkal. 1672. júniusában Volck hadmérnök 2000 főnél több munkást említ az erődítmény építkezésén. A szabályos hatszög alaprajzú olaszbástyás vár végül 1673-ra készült el. A méreteire jellemző, hogy az átellenben lévő bástyák csúcsának távolsága 620 méter, a bástyák közötti kurtinák (kötőgátak) hossza egyenként 116 méter. A várfalak és kapuk elé a várárokba ravelineket építettek. Két boltozott, felvonóhidas kapuja volt.

1678-ban Thököly Imre rövid hadjáratban meghódoltatta a bányavárosokat. A Lipótvárnál gyülekező császári hadak Wrbna, Dünewald és Pálffy vezetésévek (Garam)Szent-Keresztnél a kurucok egy lengyel segédhadát megverték és visszahódították a létfontosságú bányavárosokat. Thököly is a Tisza felé hátrált.

1682-ben a török Porta már a háborúra készülődve teljesíthetelen feltétekhez kötötte a békét Béccsel. Ezek között szerepelt, hogy le kell rombolni Lipótvárat, Gutát és Sellyét. A kitörő háborúban a Vág vonalát mintegy 10-12000 főnyi vegyes harcértékű katonaság védte a nádor, idősebb és ifjabb Bercsényi Miklós és Forgách Farkas vezetése alatt. A védelem Lipótvárra, Semptére, Gutára és Komáromra támaszkodott. Május közepén hozzájuk csatlakozott Pálffy Károly János 4 ezreddel. A Haditanács és az Udvari Kamara jelentős pénzösszeget fordított a várható török támadás tengelyébe eső erődítményekre: Komáromra, Gutára, Győrre, Magyaróvárra, Pozsonyra és Lipótvárra. 1683 júniusában már a magukra hagyott kisebb dunántúli várak Thököly szavára megnyitották kapuikat a török-kuruc hadaknak. A Dunától északra is rosszul alakultak a dolgok a bécsi udvar számára. Elvesztek a bányavárosok, Lotharingiai Károly visszavonta Pálffy ezredeit, magára hagyva a Vágnál a magyar hadakat a Garam felől előrenyomuló Thökölyvel szemben. Július 1-én Bercsényi vicegenerális Lipótváron találkozott Schulz tábornokkal, aki viszont már megkapta a parancsot, hogy vonuljon vissza a morva-sziléziai területekre. A császári magyar csapatok a dunántúliakhoz hasonlóan feloszlottak. Július 6-án Esterházy Pál elmenekítette a Szent Koronát Pozsonyból. Az uralkodó hűségén csak Komárom, Pozsony, Árva, Ecsed, Likava, Lipótvár, Murány, Szatmár, Szendrõ és Trencsén maradt. A magyar főurak nagytöbbsége birtokait védendő átállt Thököly oldalára. Kara Musztafa Bécset ostromló hada végül súlyos vereséget szenvedett a kahlenbergi csatában, Thököly szerencsecsillaga is leáldozott. 1684-ben megindult a török hódoltság felszámolása.

Lipótvár a Rákóczi-szabadságharc alatt

Savoyai Jenő 1704. febr. 19-én a császárnak tett jelentésében Lipótvár megerősítésére tett javaslatot. Bercsényi aug. 25-én bevette Nyitra várát, majd Lipótvár és Érsekújvár felé fordult. Érsekújvárat a kurucok november 16-án foglalták el, ezután Lipótvár alá maga Rákóczi vonult, körbezárta az erősséget és ostromolni kezdte. A császári hadvezetés Heister tábornagyot küldte Lipótvár felmentésére. Rákóczi és Bercsényi Nagyszombat felé indult a császáriak elé, Lipótvárat kisebb erőkkel azért zár alatt tartották. Dec. 26-án a kurucok vereséget szenvedtek a nagyszombati csatában és a Vág mögé vonultak vissza. A Lipótvárat zár alatt tartó csapatok is elmenekültek. Hat nehéz ágyút és mozsarakat hagytak az ellenség kezére jutni. Heister megerősítette Lipótvárat, majd 1704. dec. 31-én Lipótvár alól visszahúzódott Nagyszombat alá, miközben Ocskay portyáival zavarta a császáriak visszavonulását.

1705-ben ismét zár alá vonták a kurucok a lipótvári császári őrséget, azonban rendes ostrom már nem volt. Júliusban a készletekből kifogyó őrség felmentésére Herbeville császári fővezér a Csallóközben vonta össze csapatait. A kuruc hadvezetés csapdát állított a császáriaknak. Az előretörő császári csapatok a kurucok összehangolatlansága miatt harc nélkül bevonultak Lipótvárra aug. 7-én. Herbeville az őrséget friss csapatokkal megerősítette, élelemmel és ellátmánnyal látta el a várat, majd 2 napi pihenés után visszaindult a Csallóközbe. A császáriakat 1705. augusztus 11-én Pudmeric mellett utolérték Rákóczi hadai, de a kialakuló összecsapásban a kurucok alulmaradtak. Rákóczi is majdnem fogságba esett.

1706 tavaszán a béketárgyalások alatt a császáriak ellátmányt vittek a készleteiből teljesen kifogyó Lipótvárra. A tárgyalások kudarca után az új császári fővezér, gróf Guido Starhemberg tábornagy szeptember közepén támadást indított a kurucok ellen. Először Esztregomot foglalta vissza, majd okt. 28-án Lipótvárat ellátta a szükséges utánpótlással.

1707 elejére a körülzárt Lipótvár ismét kifogyóban volt a munícióból. Bottyán már március 8-án figyelmeztette Esterházy Antalt, hogy jobban vigyáztassa Pozsonyt és Lipótvárat, mert Starhemberg Lipótvár megsegítésére készülődik. Starhemberg márc. 30-án Köpcsényből 2000 lovasával megindulva márc. 31-én este az ellátmánnyal megérkezett Lipótvárra. Ápr. 2-án már Pozsonyban voltak. A kurucok kevés ellenállást tanúsítottak a hadművelet alatt. Májusra a vár őrsége ismét kezdett kifogyni az munícióból. Starhemberg júliusban sorban foglalta vissza a Kis-Kárpátok várait: Éleskőt, Detrekőt, Jókőt, Szomolányt, stb... A kurucok visszaszorultak a Vág bal partjára, Lipótvár felmentésre került a kurucok szorításából.

1708 nyarán Bottyán csapatai sűrűn portyáztak Lipótvár alatt. Ocskayt utasította, hogy a gyalogságával szorosan zárja körbe Trencsént és Lipótvárat. Rákóczi emlékiratai szerint egy Lipótvárból kiszökött írnoknál a várparancsnok által Heisterek írt levélben az szerepelt, hogy a várőrség csak 200 fő és 100 hadifoglyot kell őrizniük. Az ellátmányból is kifogyóban vannak. Felmerült Rákócziban, hogy meg kellene ostromolni a legyengült várat, de a haditanács Trencsén elfoglalása mellett döntött. Végül a kurucok aug. 3-án vereséget szenvedtek a trencséni csatában, így egyik vár sem került kuruc kézre.

A trencséni csata és Érsekújvár 1710. szept. 24-i eleste után a kurucok végleg kiszorultak a Vág környékéről és Lipótvár sem volt komolyabban veszélyeztetve többé.

A Rákóczi-szabadságharc után Lipótvár katonai szerepe megnőtt, míg Érsekújvár elvesztette azt. Az 1740 évektől több építkezés is zajlott a váron belül. A napóleoni háborúk alatt és után több terv is készült a vár megerősítésére, ezek azonban nem valósultak meg.

Lipótvár 1848-49-es ostroma

A vár 1848-ban már nem számított korszerűnek. Maga Görgei Artúr is könnyen szétlőhetőnek tartotta ("...egy ott operáló hadsereg-test számára sem védelmi pontként, sem menedékhelyül nem szolgálhat"). 1848. október 14-én Jeszenák János Nyitra megyei főispán, Nyitra és Pozsony megyék kormánybiztosa a népfelkelőkkel és nemzetőrökkel körbevette a várat és felszólította a vár őrségét a magyar zászló kitűzésére. Okt. 16-án a császári őrség átadta a várat a nemzetőröknek.

1848. decemberében a 7. honvédzászlóaljat rendelték Lipótvár védelmére. A védők létszáma 1500 fő körül mozgott. Görgei a következőket írta Ordódy Kálmán őrnagynak, Lipótvár parancsnokának: "Miután Lipótvár erődje Nádasnak és Nagyszombatnak eleste által, de még sokkal inkább a Vágnak befagyása által számunkra jelen helyzetünkben fontosságát elvesztette; miután sem támpontul egy, azon vidéken manövrírozó hadtestnek, sem menedékül neki nem szolgálhat, s a várőrség Makk őrnagy kijelentése szerint egy rendes várhad részéróli szabályos ostromlást alig 3-5 napig, egy mozgóhad általi ostromlást legjobb esetben legföljebb 14 napig képes kiáltani; annálfogva önnek saját legjobb belátására bizatik, ezen várat azon pillanatban odahagynia, amelyen túl az erősségnek további védelmezése annak összes tüzérségi felszerelését céltalanul csak az ellenség kezébe juttathatná. De mielőtt ön magát ezen lépésre elszánná: elébb azon meggyőződésre kell jutnia, hogy az említett vártüzérségi fölszerelést csakugyan meg is mentheti. Ha ön a kellő elszállítási eszközök előteremtését lehetetlennek nyilvánítja: akkor tartsa az erődöt a végsőkig! - Az alternatíva tehát így áll: vagy otthagyni a várat, de az ágyúkat megmenteni - vagy tartani a várat. Az elsőbb esetben ön vállalja el a felelősséget a kimenetelért. A másik esetben én."

1848. dec. 24-én Simunich császári tábornok serege zár alá vette Lipótvárat. A megadási felhívást Ordódy elutasította. A császári tüzérség felvonult a vár alá, amit a védők kitöréssel és ellentűzzel próbáltak megakadályozni. A császári készülődést lelassította a tüzérségi labor felrobbanása. Dec. 30-án kezdődött meg a vár lövetése, de a támadó tüzérség hamarosan kifogyott a lőszerből. A védők oldaláról csak egy tizedes esett el, míg a vár tüzérsége több császári állást is szétlőtt.

Görgei 1849. jan. elején megkísérelte a vár felmentését. A császáriak a honvédek közeledésére felfüggesztették az ostromot és csekély őrséget hagyva a vár körül a sereg zömével Görgei fogadására indultak. A védők ezt látva sikeres kitörést hajtottak végre az ostromállások ellen. Görgei az őt bekeríteni készülő császári seregek elől végül Selmecbánya felé vonult vissza. Windisch-Grátz utasította Simunichot, hogy térjen vissza Lipótvár ostromához, és azt minél előbb fejezze be.

Jan 30-án a védők ismét kitöréssel próbálkoztak, de ezt a császári ütegek visszaverték. Január közepére a védőseregben két párt alakult: a faladás hívei, illetve a mindenáron kitartók. Január végén a 7. zászlóalj legénysége nem akart tovább harcolni. A febr. 1-i haditanácsban csak Mednyánszky őrnagy és a Ceccopieri-ezred olasz tisztjei voltak a további harc mellett.

Február 2-án a császári tüzérség hevesen bombázta a várat. Szekovics Pál leírta a naplójába: "Kétnegyed nyolcra kezdődött a rémítő' bombardírozás a 60 fontos bombákkal, rakétákkal, gránátokkal, kartáccsal s ágyúgolyókkal, s tartott 2/4 9-ig úgy, hogy az egész vár s épületek rengettek bele, s ha tovább tart, minden épület összerogy". A bombázás befejeztével Ordódy összehívatta a tiszteket és bejelentette, hogy értelmetlen a további ellenállás, ezért feladják a várat. Egyidejűleg kitűzette a fehér zászlót, és parlamenterként Simunic-hoz küldte Starhemberg századost. A védősereg fogságba esett tisztjei közül később Haynau Mednyánszky Lászlót és Gruber Fülöpöt kivégeztette.

1854-ben Lipótvár megszűnt katonai erősség lenni. Straskraba építészmérnök vezetése alatt 1000 fogoly befogadására alkalmas börtönné alakították át. Trianon után is megmaradt a börtön funkciója, 1990-ben itt volt Szlovákia legsúlyosabb börtönlázadása. 2003-ban bezárták a börtönt, a vár hasznosítása bizonytalan volt. Jelenleg (2022) ismét börtönként funkcionál.