Gömörrákos templom

Gömörrákos község (mai nevén Rákoš, Szlovákia), a hajdani Gömör vármegye középső részén települt, Jolsva városától 7 km-re, délnyugatra. A falu északi szélén, a Železník-hegy (magyarul: Vas-hegy) déli lábánál lévő magaslaton épült Árpád-kori templom eredeti formájában őrződött meg, egészen napjainkig. 

Az itteni uradalom 1243 óta az Ákos nemzetség birtoka volt. A közelben, a 13-14. század fordulója körül Ákos nembéli Tar (Szár) Detre és fiai fölépítették Kövi várát, az alatta kialakult település pedig Tar Detréről a Tarfalva nevet kapta, melyről egy 1318-ban kelt írott forrás tudósít. Tarfalva és Kövi vára 1320-ban a Csetnekieké, akik 1367-től unokaöccseikkel, a Pelsőci Bebekekkel közösen birtokolták. 1427-től Tarfalvát a rajta átfolyó patak után már Rákosnak nevezték éppúgy, mint a falu feletti várat (a Gömörrákos név csak a 20. század elejétől van használatban). A török időkben nagyrészt elnéptelenedett a község, az 1600-as évek végétől újratelepült. A 17. században a Wesselényi, a 18. században a Csáky, a 19. században pedig a Coburg és Koháry család tulajdonában volt. 

A falu egyhajós, félkör alakú szentéllyel ellátott templomát eredetileg a Mindenszentek, utóbb a Szentháromság tiszteletére szentelték. A régészeti kutatások szerint mindenképp a 13. század vége előtt, valószínűleg a 13. század közepe táján épült. Belső terét öt magas és keskeny ablak világítja meg, kettő a szentélyben, három a hajó déli falán. Megépülését követően hamarosan sekrestyét csatoltak a szentély északi falához. A templomot a 14. század végén és a 15. század elején freskókkal díszítették, majd a későközépkorban 60 cm vastagságú körítőfallal vették körbe (utóbbinak napjainkra elenyésző nyoma maradt). A 16–17. század fordulóján az egyház a protestánsok kezébe került, akik a gótikus oltárokat leszerelték, a középkori falfestményeket lemeszelték. A hajó lapos famennyezete a 17. század végén készült el. A 18. század elején az épületet a katolikusok visszakapták, majd röviddel ezt követően, a templombelső barokk kori felújítása folyamán a főoltárt helyreállították, további két mellékoltárt és faragott szószéket készíttettek. Kicserélték a padlózatot, és kb. 60-80 cm mélységig az alatta lévő földréteget is. 1752-ben új ablakot törtek a hajó északi falába, a déli oldalon két román kori ablakot kissé bővítettek. A templom előtti barokk haranglábat, fából készült felépítményével a 18. század második felében hozták létre. 

Az 1980-as évek végén repedések jelentek meg a szentély falán és a padló is megsüllyedt. Az elrendelt állagmegóvási munkálatok megkezdése előtt, 1990-ben Klára Fűryová vezetésével részleges régészeti kutatás történt. E szondázó ásatás célja elsősorban a templom keltezésének pontosítása, a lehetséges építési periódusok megkülönböztetése, valamint az épület közvetlen környezetének a vizsgálata volt. 

A feltárás során a templom belső terét a hajó déli fala mentén két szakaszban kutatták a gótikus csúcsíves bejárattól nyugatra és keletre, összesen 8,5 méter hosszan és 1,5 méter szélességben. Megállapították, hogy a templomhajó déli falazata 90 cm mélyre nyúlik a talajba (a bejárati küszöb szintjétől mérve). A 18. század elején lefektetett padlóburkolat eltávolítása után megfigyelhető volt, hogy az alatta lévő feltöltés nagyon laza és homogén talajból áll: a több mint 60 cm vastagságú földréteg téglás, habarcsos építési törmelékből és szürke, homokos talajból tevődött össze. Ebben a feltöltésben nagy mennyiségű, a 17. század végéről és a 18. század elejéről származó festett kerámiaedények (kancsók, tányérok és tálak) darabjai kerültek elő, melyeken fehér alapon barna, zöld és fekete színnel készült növényi és figurális motívumok maradtak fenn. Egyes kancsók töredékein vörös, festett, továbbá hullámos vonalak voltak megfigyelhetők. Minden bizonnyal valamennyi a gömöri fazekasság terméke és a környező településekről származhatnak. Olyan 16–17. századi fémtárgyakat is találtak, mint a kanóc vágására szolgáló olló, kulcsok és díszített vasalatok. A mellékoltárok mellett a déli oldalon, egy bemélyített gödörben 15. századi üvegkancsó darabjaira és egy ép agyagcsészére leltek.

A 18. századi feltöltés alatt szilárdabb, homokos-agyagos réteg következett. Ebben sírok, illetve felnőtt személyek számottevő mértékben elpusztult csontvázai kerültek elő. Sűrűn egymás mellett helyezkedtek el, némely sírok fedték is egymást. A sírgödrök nem rajzolódtak ki, és a csontvázakból többnyire csupán a koponya egy része, ezenfelül a hosszú csontok szilárdabb részei maradtak fenn. A templom tengelyével párhuzamosan, fejjel nyugati irányba temették el valamennyiüket. Datálásukat Zsigmond-kori (1387–1437) és I. Lipót korabeli (1658–1705) érmék segítették elő. 

A szentély déli részén nyitott szondával főként a szentély és a diadalív falazatának kapcsolódását vizsgálták. Itt a padló alatti laza, földes, 18. századi feltöltés jóval mélyebbre nyúlt mint a hajóban, a késő középkori és javarészt újkori fazekasság edénytöredékeit úgyszintén megtalálták benne. Kiderült, hogy a szentélyfal alapja, hasonlóképpen a templom hajójának falához, kb. egyméteres mélységig ugyanolyan szélességű és szerkezetű, mint a föld feletti falazata. Azt is megállapították, hogy a szentély és a templomhajó diadalívének alapjai azonos mélységűek és összekapcsolódnak. Mindebből azt a végkövetkeztetést vonták le, hogy a ma látható templom (azaz a téglalap alakú hajó és félköríves szentélye) egyetlen építési periódusban épült.

A szentély északi falához kapcsolódó sekrestye viszont a templommal nem azonos időben keletkezett. Ezt mutatták azok a falelválások, melyek a szentély falazóanyaga és a sekrestye között még az alapoknál is megfigyelhetők voltak. A falszerkezet és a kötőanyag hasonlósága azonban arra mutat, hogy a templom létrejötte és a sekrestye felépítése között nem volt jelentékeny időbeli különbség.

A templom külső részén a nyugati falra merőleges szondákat nyitottak. A fal közelében két, viszonylag ép sír került elő, a távolabbi szelvényekben 80 cm mélységben pedig számos sír nyomaira bukkantak. Utóbbiakra a száraz, agyagos talajban csak csekély csontmaradványok, vasszög-leletek és a sírgödrök kitöltését jelző elszíneződés utalt, a sírok számát nem lehetett pontosan meghatározni.

A szentély mellett keletre lévő füves területen, a templom hossztengelyének irányában végzett kutatás során egy 11–12. században működő olvasztókemence-telepet tártak fel, alsó részében vasanyaggal. A három kemence közül kettő viszonylag jó megtartású volt, a harmadikat egy sír erősen megrongálta. Az objektumok körül a föld 50 cm vastagon vörösre égett. Az égett agyag egy része a szentély íve alá nyúlt, amelyből arra lehet következtetni, hogy egy negyedik kemence, illetve annak maradványai közvetlenül a szentély alapjai alatt helyezkednek el. A templom helyén végzett hajdani vaskohászati tevékenységet bizonyítják a szentélyben történt ásatáskor talált szénleletek és vassalak is. A templom nyilvánvalóan azután épült fel, hogy a vasolvasztás – feltehetően a 13. század első felében – megszűnt a környéken, illetve a helyszínen lévő kemencékben.

A templom kiemelkedő értékének számítanak a szentély teljes falfelületét és a hajó északi falát borító freskók, amelyek a 14. század utolsó harmadában és a 15. század elején készültek. A magas színvonalú, itáliai hatású falképek többsége az itt birtokos Bebek család kegyurasága idején készült. Az I. (Nagy) Lajos király szolgálatában álló Bebekek diplomáciai küldetést teljesítve többször is megfordultak Észak-Itáliában, és feltehetően ennek során hívtak olasz mestereket a birtokaikon lévő templomaik (Csetnek, Pelsőc, Gömörrákos) kifestésére. 

A szentély boltozatán angyalok által tartott mandorlában (mandula alakú dicsfényben) a Trónoló Krisztus nagyméretű alakja tekinthető meg. A boltozat többi részét négy egyházatya képe tölti ki, akik kóruspadokon ülnek, valamint az evangélista szimbólumok, pontosabban Máté (angyal), Márk (oroszlán), Lukács (bika) és János (sas) ábrázolása látható, feliratos szalagokkal. A szentély oldalfalainak fölső részében összekapcsolt képsorozaton próféták alakjait festették meg. Alattuk jobbra a négy apostol (Szent Júdás Taddeus, Szent András, Szent Bertalan és Szent János) és a három szent magyar király: László, István és Imre ábrázolása szemlélhető meg, balra pedig, a szentségtartó fülke mellett a Szenvedő Krisztus alakja, akit édesanyja, Mária szorít magához. Vele szemben angyal áll, mögötte Keresztelő Szent János alakja tűnik fel. Az ablakok belső felületén Szent Katalin, Szent Borbála, Szent Erzsébet és Árpád-házi Szent Margit látható. A diadalív szentély felőli részét az öt okos és öt balga szűzről szóló példázat alakjai gazdagítják. A diadalív áthidaló ívezetén megismétlődik a próféták és a szalaggal ellátott szibillák motívuma, oldalain szentekkel kiegészítve. 

A diadalív templomhajó felé néző nyugati falánál, az északkeleti sarokban lévő Köpenyes Mária ábrázolás nagyrészt sérült, a délkeleti saroknál pedig a pogány eredetűnek tartott háromarcú Szentháromság ábrázolás található. A négyszemű, trónon ülő Isten megfestését a tridenti zsinaton tiltották be, ugyanis a háromfejű szláv főisten, Triglav megjelenítését vélték felfedezni benne. Alakja egyébként a közeli Martonháza (Ochtina) és a Szepes megyei Zsegra templomában is felbukkan. 

A templomhajó északi falán lévő 14. századi falfestmények három horizontális sávra tagolták. A felső sávban a Szent László-legenda jelenetei kaptak helyet, a második és harmadik sávban az Utolsó ítélet ábrázolása – központi részében a Trónoló Krisztus alakjával, angyalokkal és a szentek képviselőivel – tekinthető meg. Alattuk nyitott sírok sorakoznak, a feltámadott lelkek Szent Mihály arkangyal elé járulnak, aki dönt a további sorsukról: az üdvözülést érdemlők a mennyek kapuja felé igyekeznek, a kárhozottakat pedig az ördögök láncon vezetik a pokol bejáratához (utóbbi részlet többségében elpusztult). 

Ezen ábrázolás alatt vannak a legkésőbbi (15. század elejére datálható) falképek, melyeken balról jobbra Szűz Mária mennybemenetele, Szent István első vértanú, Szent Miklós, emellett az erősen sérült Szent Bertalan és a Szent Ferenc stigmatizációja ábrázolás látható.  Töredékes festmények őrződtek meg a templom déli falának külső oldalán is: Madonna a Gyermekkel, Szent Kristóf, valamint Szent Rúfusz (a kőfaragók és bányászok védszentje).
A szlovák állam jóvoltából 1992-től zajlik – jelentős megszakításokkal – a templom műemléki felújítása, valamint falfestészeti emlékeinek restaurálása. (Az épületet már több mint 20 éve nem használják egyházi célokra, barokk berendezése a munkálatok idejére raktárba került.) A felújítás részeként 2003-ban eltávolították a déli bejárat előtt fából készült előcsarnokot, a templom és az ablakok visszanyerték eredeti késő román kori formájukat. A freskók helyreállítását pénzhiány miatt 2005-ben felfüggesztették. 2009-ben a Quirinius nonprofit szervezet kezdeményezésének köszönhetően folytatták az épület külső munkálatait, a templom új tetőfedést kapott. 2012-ben folytatódott és 2015 végére befejeződött a szentély falfestményeinek restaurálása, ezután az északi hajófal freskói kerülnek sorra.

Cikk szerzője: Karczag Ákos