Szinice Háromtorony

Szinice a Duna bal partján fekszik, Orsovától dél-nyugatra. A korábbi település víz alá került miután a Vaskapunál megépült az új duzzasztógát. A vár a falutól 4 km-re fekszik, Orsova irányába. A várnak egy része szintén a víz alá került. Az erődítmény három toronyból állt, amelyek háromszöget alkotnak. Az itt folytatott régészeti ásatásoknak nem sikerült kimutatni semmilyen összeköttetést (várfalat) a tornyok között. A tornyok szinte teljes magasságukban megőrződtek, de mára a déli tornyot már elvitte a Duna. Kb. 10 m magasak, földszintből és két emeleti szintből álltak, tetejükön védőpártázat. A régészeti leleteket az ásatók a 13-14. századra keltezték.

A vár építésének ideje nem ismert. Az írott forrásokban 1428-ban tűnik fel, valószínűleg Zsigmond király építtette Szörény 1419-es elfoglalása után a török elleni védekezésül (egy 1424. október 16-án kelt oklevél tanúsága szerint Zsigmond csapatokat vezényelt a Délvidékre, hogy segítsenek a Duna melletti új várak építésében és a meglévők megerősítésében). Királyi vár volt, Krassó vármegyéhez tartozott. 1427-ben a király újjáalakította a Szörényi Bánságot, melynek Szinice is része lett. 

1429-ben Zsigmond király az ország déli határának védelme érdekében az aldunai várakat a német lovagrendnek engedte át, így került Szinice vára is a lovagrend birtokába. A lovagok vezetője Nicolaus von Redewitz volt. A kb. 150 km hosszú védvonal Haramtól Szörényig tartott. A 13 aldunai vár fenntartása hatalmas összeget tett ki, 134 576 forintra taksálták a költségeket. A tervezet 1370 gyalogossal, 550 lovassal, 328 számszeríjásszal és 1400 naszádossal számolt. Von Redewitz feljegyzése szerint Szinice ("Zynicze") létszáma 40 fegyveres és 6 számszeríjas volt, de szükség lett volna ide 6 naszádot telepíteni 60 evezőssel ("...daselbs 6 nazaden zu hut des portes, dorczu gehoren 60 person").

1432 tavaszán súlyos török támadás érte az aldunai határszakaszt, a harcokban Szörényvár és Szentlászló is megsérült. Egy korabeli forrás szerint a törökök 3 várat el is foglaltak.  A lovagok nagyrésze elesett a harcokban és nem voltak képesek fenntartani a védvonalat. 1435-ben Zsigmond a várakat visszavette és a Tallóczi család tagjaira bízta a határvédelmet. Szinice a szörényi bánok honorbirtoka volt.

1443. március 12-én I. Ulászló király megjutalmazta Csornai Mihályt, Balázst és társaikat, amiért azok a töröktől saját költségükön megvédelmezték Szörény, Orsova, Szinice, Sebes, Miháld várait ("Castra nostra Regalia Zewryn et Gewryn, Orswa, Peecli, Zinicze, Sebes et Myhald vocata").

Újabbkori története nem ismert, valószínűleg Nándorfehérvár 1521-es elestekor vagy előtte került török kézre. A 18. században Háromtornyot őrhelyként használta a Mária Terézia által szervezett román határőrezred a Szinice-Berszászka-Drankó határszakaszon.

Böhm Lánárd 1880-ban látogatta meg az erődítményt, ő még jó karban lévőnek látta a 3 ("Trikule") tornyot. "Ez, a mint neve is elárulja, három hatalmas négyszögletű toronyból áll; az egyikhez, mely a Duna vizéből kiemelkedő sziklán van, egy falhíd vezet; az a legcsinosabb, s egészen a legújabb időkig őrállomásra használtatott; s nagyon valószinű, hogy az a körülmény védte meg ennyire az elpusztulástól. A másik kettő a parton van, mindjárt a szekér-út mellett, egymástól 24 méternyire Az egész dűlt háromszöget képez, a mint az alaprajzból (galéria) kivehető. ... Az útfelől állók, mint ikertestvérek egyenlő térfogatúak. Külső oldaluk 8 méter hosszú, legkevesebb 16-18 méter magassággal. Nevezetes, hogy mind a kettőn csak egy-egy nyitás van a Duna felől 7-8 méter magasnyira a földszinétől s mindenesetre csak lajtorják segélyével juthattak fel annak idejében oda, tehát világosságot csakis felülről kaphattak, a most már leomlott torony-részeken. ... A Dunában különálló torony mintegy 45 méter távolságra van legközelebbi szomszédjától, s majd két akkora méretű, mint amazok, mert 16 méternél nagyobb. Ezen a vizben álló tornyon sokat változtattak, miután őrháznak használták fel. Megmértem a fal vastagságát, a bejáratnál, mely két méter szélességre terjed."

Cikk szerzője: Szöllősi Gábor